KL* dangerous, avagy a táska joga!

Sok kellemetlenségbe futottunk már Ázsiában, annak ellenére, hogy csak kevés és viszonylag biztonságos részein jártunk.
Tegnap éjjel viszont megloptak.

Az utcán, egy kivilágított kereszteződésben, közvetlenül a kondominium előtt, ahol szobát bérelünk. A barátom, egy barátunk és 2 biztonsági őr szeme láttára. Nem mintha nem lettek volna figyelmeztető jelek: tábla az utcán, rémtörténetek a női magazinokban…

Mi is történt pontosan? Épp mozi után baktattunk haza az utcán, élénken beszélgetve. Mivel ezen a környéken nagyon kicsi a forgalom, hárman egymás mellett haladtunk egy széles úttesten, én bal szélen. Hátulról motorhangot hallottam, hátrapillantottam, majd konstatáltam, hogy csak egy motoros, aki könnyedén elfér mellettünk az úton, tehát nyugodtan folytattam az utamat. A következő pillanatban lökést éreztem a bal oldalamon, amitől reflexszerűen jobbra fordultam. Ekkor észleltem, hogy nem meglökött a motoros, hanem immár az utasa tartja kezében a táskámat.
Szíja szolid pattanással szakadt szét az alkaromon, utánakapnom természetesen felesleges volt, a néhány lépésnyi futás pedig szinte nevetséges. A 20 év körüli nyeszlett maláj tolvaj pedig csak bámult rám a hátsó ülésről a fehér bukósisakjában a táskámat szorongatva.

A biztonsági őr, csak annyit kérdezett, hogy: “táska?” , majd bólogatásom után megjegyezte, hogy 2 napja ugyanez történt egy másik lakóval – helyivel. Ez itt mindennapos…

El tudom képzelni a mindig csinos, jól öltözött Kuala Lumpur-i nők rettegését, akik a méregdrága designer táskáikkal rohangálnak az utcákon.

Lehet túlzásnak hangzik, de úgy érzem megtámadtak. Úgy érzem, hogy táskával a vállamon célpont vagyok. Persze megtehetem, hogy mindig a megfelelő oldalra veszem a táskát, mármint ha együtt sétálunk Balázzsal középre (hogy minden lépésnél zavaróan a csípőmhöz ütődjön) talán így biztonságos. Vagy hordhatnék mindig hátizsákot, a csinos ruhákhoz is… persze akkor zsúfolt utcán arra kellene figyelnem, nehogy valaki beletúrjon, amíg én előre nézek.

Aláírom, Budapesten is van bűnözés.
Tudom, hallom a médiából, ismerősöktől, olvasom az újságban... Talán magasabb is a bűnözési ráta, mint itt. Loptak már el tőlem mobiltelefont nem is egyszer, hazai szórakozóhelyen. De ennyire nyíltan, szemben, testi erővel még soha senki nem vett el tőlem valamit, ami az enyém…

…és ez rossz, félelmetes, elbizonytalanít. Azt hiszem utálom ezt a várost.

* A történethez tudni kell, hogy három hete Malajziában, Kuala Lumpurban vagyunk. Itt bérlünk szobát egy apartmanban. Lakótársunk egy indiai-tibeti felmenőkkel rendelkező, tündéri indiai lány. Mellesleg kezdünk aggódni érte, mert 4 napja nem láttuk. Reméljük, hogy csak ki sem látszik a munkából…

Singa Pura– the “Lion City”

Számítottam rá, mégis reméltem, hogy kikerülhetem a 6 hónap után esedékes visa run-t. Keresgéltük a kiskapukat, beszéltünk Balázs egyetemével, de a vízumomat a maximális 6 hónapnál tovább nem tudtam meghosszabbítani, tehát cselekednem kellett. Megkerestük a legolcsóbb repjegyet, csekkoltam a követségi ügyintézés hosszát, majd a kiírt 3 napra még ugyanennyit számoltam rá az indonézeket ismerve (ez végül feleslegesnek bizonyult). Tehát a célpont Szingapúr lett a dátum pedig március 11.

A Little Red Dot nevezetű hostelben szálltam meg, a 8-ágyas női dormban (vagyis 7 idegen lánnyal osztottam meg a szobát én valójában csak egy ágyat béreltem, vagyis még azt sem: egy emeletes ágy tetejét). A hostel alapvetően tiszta és rendezett volt, a közös terület kifejezetten szépen sikerült, de közös zuhanyzó nem tett boldoggá, sem a gyakorlatilag ehetetlen reggeli. (az ágy/ éj: 26SGD kb 4000HUF)

Azzal bátorítottam magam, hogy a szobatársaim biztos jófej csajok, akik elég vagányak ahhoz, hogy egyedül utazzanak Ázsiában. Nos, az első benyomás nem volt a szuperpozitív élmény főleg amikor rájöttem, hogy az alsó ágyat egy kibírhatatlanul horkoló 70 év körüli kicsit bolond néni foglalja el. Inkább úgy döntöttem, hogy nem erőltetem a barátkozást, másnap nyakamba vettem a várost – persze egyedül.

Little Indiával kezdtem, majd végigsétálva a napot Marina Bay-ben kötöttem ki. Itt épp a lábpihentetés közben találkoztam össze az egyik szobatársammal Gabrielle-lel, a fancia-kanadai lánnyal. Szerencsére kiderült, hogy aranyos leányzó, úgyhogy az elkövetkező 3 napban nem voltam magányos harcos, hanem együtt csináltunk programokat.

Most per pillanat nagyon utáljuk Dávidot, ugyanis a múlt héten a Marina Bay Sands Hotelben töltött 3 napot, ráadásul teljesen ingyen!!! (a hotel az előző képen látható)

Én az épület bal felső sarkába mehettem fel potom 22SGD-ért a kilátóba, egyszer (!) aztán vártunk 2 órát a sötétedésig, ha már kifizettük a belépőt…

Voltam ezen kívül a nemzeti orchidea kertben, ahol érdekes felfedezést tettem (első kép, katt a nagyításért).

a második csak a kötelező kép a photo-point-on.

…just another day in Paradise

A hajó Banda Neira kikötőjébe futott be, ahol a lefoglalt szállás tulajdonosa várt minket, ellenőrizte, hogy épségben megérkeztünk – e, majd a szállásunkra kísértetett minket. A kikötő körüli utcák – a késői óra ellenére – hangulatos kis piaccá változtak, a helyiek itt árulták a hajóról érkezőknek a természetesen házi készítésű ételeiket. Például a pálcára tűzött füstölt sült halat (lásd a képen).

Másnap az első dolog ami feltűnt a szigeten, hogy mennyire különbözik a város, más minden eddig látott indonéz településtől. A nagyrészt koloniális épületek tökéletesen konzerválták a gyarmati idők hangulatát. Bár ez a világ számomra csak könyvekből és filmekből elképzelt, a fehér épületek, rendezett utcácskák, valamiféle romantikus nosztalgiát ébresztettek bennem.

Azért a festői környezet innen sem hiányzott. A sziget tele élénkzöld növényzettel, pálmafákkal és ameddig a szem ellát gyönyörű kék óceán.

A sziget egyetlen “hiányossága”, hogy Saparuával ellentétben a part nem homokos, strandolásra való. Viszont a szigetek mellett található korallok, talán a világon a legszebbek között vannak.

Szinte minden nap hajót béreltünk (természetesen kapitánnyal együtt), így körbe-snorkellingeltük a szigetek melletti merülési pontokat.

Ezek közül a leglátványosabb a Gunung Api sziget melletti merülés volt. A Gunung Api nem csak egy szimpla sziget, hanem egyben egy vulkán, ami 1988. máj. 19én tört ki utoljára. Ennek köszönhető az a lenyűgöző koralltömeg, ami a tengerbe ömlő láván építi kis víz alatti városkáját. Az élénk rózsaszínes – lilás korallmező elképesztően tökéletes állapotban van. Egyszerűen meseszép! Aki nem hiszi járjon utána!

Sajnos víz alatt készült fotókkal nem szolgálhatok, de azt kell mondjam, hogy a táj, csak a második legszebb látnivaló a Banda szigeteken. Pedig az sem rossz…

KI Ő?

Banda Neirán találkoztunk ezzel a kis lénnyel és nem tudjuk ki ő, mi ő… Segítsetek!